Facebook Twitter
Divatosan, dinamikusan, derűsen
kameleon d tippek
Áron

Áron

Kovács Áron

a D+ alapítója

9 éves korom óta vagyok cukros. Sosem titkoltam, de nem is reklámoztam, egyszerűen természetes velejárója az életemnek, mint a hajam színe, vagy a cipőméretem. Sokan több éves munkakapcsolat után döbbentek csak rá, mikor egyszer lazán a lábamba vágtam a tűt. A döbbenet az arcukon volt a legnagyobb elismerés. "Egyáltalán nem látszik!" - mondták és ezzel egyet kell értenem! A cukorbetegség nem látszik! A teljesítmény az, ami látványos! A Dplusszal az a célom, hogy minden érintett elfogadja és elfogadtassa környezetével ezt az egyszerű igazságot: nem a cukorbetegség a gátja a teljes életnek! 33 év tapasztalatait szeretném most megosztani és egy fantasztikus csapat segítségével új kihívások fele repülni!

Cukorbetegek használati útmutatója

szerző:  dátum: 2016-01-07
Cukorbetegek használati útmutatója
Az évek során számtalan olyan kérdéssel, hozzászólással, magatartásformával találkoztam a cukkerségemmel kapcsolatban, amin vagy tudtam nevetni, vagy épp az arcomat karmoltam, mindenesetre nincs átbeszélve, hogyan kell velünk bánni.

Azt hiszem nem létezik kiadvány, ha tetszik útmutató a cukorbetegekhez, ami oldja a nem cukkerek zavarát a cukkerekkel kapcsolatban, s megmutatja, hogy mi a jó nekünk, úgyhogy gondoltam, egy rövidített változatot ide kanyarítok!

Íme egy gyorstalpaló kézikönyv a teljesség igénye nélkül, a legtipikusabb problémákkal! Ha egy cukkerrel beszélgetsz:

Ne sajnáld! Kivéve, ha fel akarod idegesíteni. Erre ugyanis minden cukker harap. Sajnálj egy gazdátlan kiscicát, de ne valakit, aki egyáltalán nem sajnálatra méltó, csak épp kell egy kis „segédanyag” az evéshez...

Ne mártírkodj! Talán még a sajnálkozásnál is idegesítőbb, amikor valaki azért nem eszik veled egy asztalnál sütit, „mert te olyat nem ehetsz”! Ilyenkor azt szoktam kérdezni, hogy „ha mozgássérült lennék, akkor nem állnál fel az asztaltól?!” A túlzott együttérzés – pláne, ha azzal jár, hogy az illető lemond valami finomról, csak azért, mert úgy tudja, hogy én olyat nem ehetek – inkább lelkiismeret furdalást okoz nekünk, mivel valaki miattunk nem eszi azt, amit szeretne. Ha örömöt akarsz nekem szerezni, akkor egyél azt, amit szeretnél és kínálj meg belőle! Könnyen lehet, hogy egy falat simán belefér!

Ne bíráskodj! Talán ezt utálom a legjobban... Párszor már előfordult, hogy valahol fagyiztam és egy vadidegen ember jött oda szigorú arccal, vagy egy ismerős túljátszott aggodalommal, hogy „Hééé!!! Neked ezt nem is szabadna!” Persze mosolyogva gyakoroljuk ilyenkor az önuralmat, de gondolatban már kétszer az orrába nyomtam a fagyit mindkettőnek. Nem kell helyettünk önkéntes rendőrnek lenni. Vannak liberálisabb inzulinkezelést alkalmazó cukkerek, akik simán bekalkulálják a fagyit az étrendjükbe és ennek megfelelően adják az inzulin adagjukat! Ne rontsuk el az örömüket, hogy épp fagyiznak valami más helyett!

Kérdezz bátran! Nem kell professzornak lenned a témában! Ha érdekel az adagoló tűm (pen), megmutatom, ha érdekel a vércukormérőm, még akár mérek is neked, mindig van nálam egy csomó pót tű. Ha az érdekel, hogy ha cukros vagyok, hogy lehet az, hogy eszem édességet, arról is szívesen beszélek! Az érdeklődő ember százszorta kedvesebb a szívünknek, mint a tudálékos.

Vagy egy kérdés, amit nem bánom, ha kerülsz. Ne kérdezd meg, mikor magamba szúrom a tűt, hogy fáj-e, illetve ne vágd rá azonnal, hogy „persze már biztos megszoktad...” Nincs olyan fájdalom, amit meg lehetne szokni! A fájdalommal kapcsolatban egyetlen emberi reakció van: Szűnjön meg, de azonnal!!! Az inzulin beadása az esetek többségében nem fáj. Ám néha olyan helyre megy, hogy csillagokat látunk... még visszafogottan üvölteni is szoktam... meg káromkodni... Hál’ istennek ez eléggé ritkán történik, de megszokni ezt nem lehet! Szóval olyan, mint a szerelem: Hol fáj, hol nem... de nem tudunk nélküle élni!