Facebook Twitter
Divatosan, dinamikusan, derűsen
kameleon d tippek
Áron

Áron

Kovács Áron

a D+ alapítója

9 éves korom óta vagyok cukros. Sosem titkoltam, de nem is reklámoztam, egyszerűen természetes velejárója az életemnek, mint a hajam színe, vagy a cipőméretem. Sokan több éves munkakapcsolat után döbbentek csak rá, mikor egyszer lazán a lábamba vágtam a tűt. A döbbenet az arcukon volt a legnagyobb elismerés. "Egyáltalán nem látszik!" - mondták és ezzel egyet kell értenem! A cukorbetegség nem látszik! A teljesítmény az, ami látványos! A Dplusszal az a célom, hogy minden érintett elfogadja és elfogadtassa környezetével ezt az egyszerű igazságot: nem a cukorbetegség a gátja a teljes életnek! 33 év tapasztalatait szeretném most megosztani és egy fantasztikus csapat segítségével új kihívások fele repülni!

„Lyukas alsóban lettem világbajnok!” - Interjú Ferjancsik Domonkossal

szerző:  dátum: 2015-04-08
„Lyukas alsóban lettem világbajnok!” - Interjú Ferjancsik Domonkossal
Áron - Ferjancsik Domonkost elkaptam a lépcsőfordulóban, ilyen sem volt még velem, egy sportoló férfiember, Európa- és világbajnok kardvívó, de leginkább ember. Ez így fontos; Helló!
Domonkos - Sziasztok!
Áron - Na, figyelj csak! Három dolog érdekelne: mi volt veled cukorbetegként a nagy cél, mondjuk a világbajnoki cím eléréséig, mi volt ott a tetején, és mi van azóta? Egy kicsit mesélj arról, hogy hány évesen lettél cukorbeteg, és mi volt az, ami téged tovább vitt a versenysport irányba?­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­
Domonkos - Nekem eléggé egyértelmű volt a pályám, tekintve, hogy hétéves koromban kezdtem el a sportot, 21 évesen derült ki, hogy cukorbeteg leszek vagy lettem... Azt gondolom, hogy abban, hogy világbajnok lettem, vagy, hogy összetett világkupát nyertem nagyon nagy erőt adott az, hogy cukorbeteg vagyok. Ugye mi jól ismerjük azt az érzést, hogy cukorbetegként az embert egy kicsit lesajnálják, egy kicsit „másodrangú állampolgárként kezelik", és én ebből merítettem nagyon nagy erőt. Volt bennem egy dacos hozzáállás, hogy én „csakazértis" meg fogom mutatni. Hál' Istennek, a tehetségem megvolt, és nagyon jó edzőm volt, tehát minden adott volt a sikerhez. Nekem biztos, hogy hosszú-hosszú évekig a pályafutásom végéig az egy plusz motiváció volt, hogy cukorbetegként nemcsak az ellenfelet kell legyőznöm, aki ott van velem szemben, hanem mellette az állapotomat is kezelnem kell. Ugyan azt nem látják az ellenfelek és a nézők sem tudják feltétlenül, de igen-igen, az ember vívódik magában azzal, hogy mondjuk egy tíz fölötti cukorral lépett a pástra, vagy hogy nem tudja, hogy hogy alakul, majd az állapota az izgalmak és az éles küzdelmek után.
Áron - Tudták az ellenfeleid, hogy te cukros vagy?
Domonkos - A külföldi ellenfeleim szerintem nem tudták az első években, de aztán ez úgy kiderült, mert ugye minekután élversenyző vagy, le kell adnod a dopping laboratóriumnál azt, hogy amikor mész dopping vizsgálatra, hogy te cukros vagy, mivel az inzulin doppinglistás. Tehát többé-kevésbé ez kiderült, de én ezt nem nagyon vertem nagydobra, mivel én úgy gondoltam, hogy ez csak rám tartozik. Úgyhogy nagyon hosszú évekig ezt takargattam a páston is. De nekem ez nagyon nagy motiváló erőt adott, hogy csak azért is meg fogom tudni mutatni, hogy így, cukorbetegként is el lehet érni nagy eredményeket.
Áron - Édesanyád nem akart lebeszélni róla? Tehát hogy nem volt az, hogy...
Domonkos - Huszonegy évesen az édesanyáméknak már nem volt olyan nagy ráhatása az életemre. Az orvosaim le akartak beszélni, ezt azért el kell mondanom. Amit egyébként megértek. Csak nekem már volt egy életem, volt egy célom, és ezt nem kalkulálták bele, úgyhogy én addig keresgéltem, amíg találtam egy olyan kezelőorvost, aki mellém állt és támogatott ebben a dologban.
Áron - Azt értem, hogy nagy motiváló erő a cukorbetegség, én is így vagyok ezzel, úgyhogy ugyanezt éreztem, mint te, hogy „csakazértis" és dacból meg kell mutatni a világnak. Mi az, amit a legjobban utálsz benne?
Domonkos - Én megmondom őszintén, az első években nagyon sok ilyen dolgot fel tudtam volna sorolni. Ma már annyira a részemmé vált ez a dolog, hogy szinte el sem tudnám képzelni másképpen. Nincs olyan, hogy szabadságra megy a cukorbetegség. Ez talán egy picit hiányzik.
Áron - Oké. Akkor elérted a célod. Világbajnok lettél. Gondolom, ez volt a cél. Arról mesélj egy kicsit, hogy az milyen érzés volt?
Domonkos - Hát világbajnoknak lenni, azt nem kell mondanom, hogy egy csodálatos érzés. De aztán voltak még további céljaim. A sportpályafutásommal én maximálisan elégedett vagyok. 2004-ben fejeztem be, és azóta is megmaradt a sport szeretete.
Áron - Volt egy olyan „check-list"-ed, mint a repülő pilótáknál, hogy végignéztél magadon? Emlékszel-e arra, hogy mi történt aznap, amikor világbajnok lettél, ezekkel a kütyüzéssel?
Domonkos - Hál' Istennek azt kell, hogy mondjam, hogy a világbajnokságból nem az maradt meg bennem, hogy mennyi volt a cukrom, vagy, hogy mikor adtam aznap inzulint. Én egy nagyon fókuszált, céltudatos ember voltam versenyzőként. Ez egy szükséges rossz volt, amivel foglalkozni kellett akkor, de már nincs ilyen emlékképem. Arra emlékszem, hogy milyen rituáléim – ahogy te mondtad – voltak, de azok nem a cukorbetegséggel kapcsolatban. Ugye az embernek vannak kedvenc pólói, zoknijai, lyukas alsónadrágjai, amit csak a versenyen vesz fel...
Áron - Lyukas alsónadrágban lettél világbajnok?
Domonkos - Lyukas alsónadrágban, nyilvánvalóan, hiszen annak van egy olyan ereje, ami kell ahhoz, hogy az ember világbajnok legyen.
Áron - Oké. Megvolt az öröm, gondolom, eufória, azért még voltak szép eredmények az Olimpiákon, és akkor utána...? Mi adott neked új célt?
Domonkos - Nagyon határozott elképzelésem volt. Én úgy szerettem a vívást, ahogy volt, versenyzőként. Azt lehet mondani, hogy a csúcson hagytam abba. Én nem szerettem volna ebbe így beleöregedni. Nagyon határozottan, nagyon fiatalon, 29 évesen kiszálltam ebből, és akkor vettem egy fordulatot. Először még a sportban kezdtem el dolgozni, mint vezető, majd utána teljesen más irányba, a pénzügyi világ felé vettem az irány. Az egy határozott elképzelésem volt, hogy a sport megmaradjon annak, ami volt. Viszont a sport szeretete az nagyon erősen megmaradt. A vívásra nagyon hosszú ideig nem tudtam rábeszélni magam. Azt hiszem, hogy ez így van jól. Legalábbis nálam. Elkezdtem futni, amit a legtöbb sportoló szerintem gyűlöl. Én is világ életemben utáltam. Mindig azt mondtam, hogy rossz futó vagyok, és aztán 2010-ben úgy döntöttem, hogy akkor lefutom a Maratont. És akkor egy hathónapos felkészülést követően végül is lefutottam. Kézzel-lábbal a végén már, de ugye a cél az az volt, hogy meglegyen. Nem annyit sportolok, amennyit szeretnék, de továbbra is fontos. A mindennapjaimat azért körbeöleli.
Áron - Van benned egyébként para, hogy a gyermekeid is esetleg cukrosok lesznek?
Domonkos - Van, van. Amikor például szokatlan időpontban mondják azt, hogy szomjasak, akkor az emberben rögtön felvillan az, hogy „Na gyorsan add ide az ujjadat, megmérem, hogy mennyi a cukrod!". Tehát van ilyen félelmem különös tekintettel, hogy én is 21 évesen lettem cukorbeteg, tehát nincs az, hogy na most már elmúlt öt éves, na most már elmúlt tíz éves ... ez mindig ott lebeg.
Áron - Nem furcsa, hogy te is meg én is azt gondoljuk, és azt hirdetjük, hogy mindent el lehet érni cukorbetegként, és mindent el is értünk, amit szerettünk volna, mégis féltjük a gyerekeinket.
Domonkos - Igen, de gondolom, te is úgy vagy ezzel, hogy ha lehet, akkor nem kérjük azt, hogy legyen a gyerekünk cukorbeteg, de ha így alakulna, akkor erős támaszként ott vagyunk, hogy be tudjuk bizonyítani, élő bizonyítékok vagyunk, hogy azért lehet teljes életet élni.
Áron - Jössz velünk futni a D-plusszal?
Domonkos - Mindenképp szeretnék becsatlakozni.
Áron - Akkreditálod?
Domonkos - Na, igen, most nem vagyok annyira felkészült, mint amennyire te, de szerintem egy kilométereket nem mondva, valamilyen távon csatlakozom hozzátok.
Áron - Jól van! A pólót hozzuk mi!
Domonkos - Köszönöm!
Áron - Köszönjük szépen! Yeah!
Címkék: