Facebook Twitter
Divatosan, dinamikusan, derűsen
Lilla

Lilla

László Lilla

Diplomás dietetikus és élelmezésvezető

2012 őszén fejeztem be a tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi karán. Utolsó szemeszteremet Brüsszelben töltöttem, ottani tapasztalataim is ösztönöznek, hogy újszerű, kreatív módszerekkel oldjam meg az adódó szakmai kihívásokat. 2013 februárjától dolgozom a szakmámban: először a gyermekétkeztetés területén helyezkedtem el, majd egy ebédházhozszállító cég dietetikusa és táplálkozási tanácsadója lettem.
Azért lettem a csapat tagja, mert hiszek a D+ üzenetében.

Cukorbeteg lettem

szerző:  dátum: 2015-01-15
Cukorbeteg lettem
Sziasztok!

Első D+ írásomban szeretném megosztani veletek, hogy én hogyan éltem meg azt az időszakot, amikor kiderült: cukorbeteg vagyok. Ezzel kapcsolatban sok kérdés felmerült bennem és persze a családomban is, amelyekhez ma, felnőtt – és nem utolsósorban dietetikus – szemmel is tanulságos lehet visszatérni. Az ezt követő néhány írásomban is ilyen témákat szeretnék érinteni, és kíváncsian várom az ezzel kapcsolatos visszajelzéseiteket, kérdéseiteket, észrevételeiteket.

1998 nyarán, kilenc évesen lettem cukorbeteg. Máig emlékszem a napra, amikor kiderült, és az azt követő időszakra a kórházban. Él bennem az első otthoni nap emléke is – gyerekként szinte csak a visszakapott szabadságot láttam. Akkor a legnagyobb „traumán" már túl voltam: elfogadtam, hogy nem ehetek Túró Rudit akkor, amikor csak szeretnék..:)

Nem úgy édesanyám... Látom most is, ahogy ül az ebédlőasztalnál, papírfecnik fölé hajolva. Később elmesélte mi minden járt a fejében.

Rendben, hazajöttünk. Na, most mi lesz?
Mit egyen a frissen inzulinra állított gyerekem?
Egyáltalán, egy rakott krumplit hogy készítsek el neki?

A fejtörés eredménye egy kis receptgyűjtemény lett: kategóriákba sorolva a kedvenc ételeim, újragondolt receptekkel, pontosan kiszámolt szénhidráttartalommal. Ez lett a mi „mankónk", amit azóta is elő-előveszünk, amikor éppen a rakott krumpli, a bolognai spagetti, vagy a túrógombóc kerül sorra.

Nem mintha nem kaptuk volna meg az akkor elérhető legmegfelelőbb ellátást és oktatást a kórházban. Éppen csak a hétköznapokba való visszatéréshez, a mindennapi élethez lett volna szükségünk azonnal elérhető, megbízható információkra, és akár egy támogató közösségre, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, és ez az egész korántsem olyan rémisztő dolog, mint ahogy első látásra tűnik. Sokan mondták édesanyámnak, hogy könyvet kellett volna írnia arról, ahogy a betegségemmel megtanultunk együtt élni – nos, szerintem blogot kellett volna írnia.

Első körben édesanyámat kértem meg, hogy írjon össze néhány olyan dolgot, amire akkor, 15 évvel ezelőtt szívesen rákeresett volna az interneten. Ezúton is köszönöm neki a kitartást, az erőt, hogy a megfelelő időben el tudta engedni a kezemet, és hogy sosem hagyta, hogy bármiből is kimaradjak.

Az általa felsorolt kérdéseket alapvetően két téma köré lehet csoportosítani. Egyrészt a lelki, érzelmi szempontok, másrészt pedig az étrendre és az életmódra vonatkozó kérdések. Azt gondolom, hogy a cukorbetegek kezelésében – és főleg az I-es típusúaknál – nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a különböző lelki problémák, nehézségek megoldására is. Ha csak a saját példámból indulok ki, abban biztos lehetek, hogy a serdülőkor lázadása akár veszélyes is lehet akkor, ha az ember nem békél meg a betegségével – ehhez pedig támogatásra lehet szükségünk.

Igyekszem majd átfogóan írni a különböző témákról (például szénhidrátszámítás, utazás), és várom a további javaslatokat, kérdéseket.
Címkék: