Facebook Twitter
Divatosan, dinamikusan, derűsen
Lilla

Lilla

László Lilla

Diplomás dietetikus és élelmezésvezető

2012 őszén fejeztem be a tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi karán. Utolsó szemeszteremet Brüsszelben töltöttem, ottani tapasztalataim is ösztönöznek, hogy újszerű, kreatív módszerekkel oldjam meg az adódó szakmai kihívásokat. 2013 februárjától dolgozom a szakmámban: először a gyermekétkeztetés területén helyezkedtem el, majd egy ebédházhozszállító cég dietetikusa és táplálkozási tanácsadója lettem.
Azért lettem a csapat tagja, mert hiszek a D+ üzenetében.

A szénhidrátszámlálás

szerző:  dátum: 2014-12-30
A szénhidrátszámlálás
Az előző írásom témájánál maradva, először a szénhidrátszámolásról szeretnék megosztani néhány gondolatot, és személyes tapasztalatot. Remélem sokak számára lesz segítség a mindennapok során – mankó a kezdőknek, frissítés a haladóknak.

Amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, nálunk a következő kérdések merültek fel először, ezekre igyekszem most egy kis összefoglaló választ adni:

Hogyan tudom elkészíteni a korábban kedvelt ételeimet?
Hogy kell szénhidrátot számolni?
Kell-e mindig mindent mérleggel mérni?

Az ételek szénhidráttartalmának kiszámítása nem egyszerű feladat. Ehhez a legjobb és legpontosabb segítség az Új tápanyagtáblázat Rodler Imre szerkesztésében, illetve az interneten is találhatunk hasonló táblázatokat, akár olyanokat is, ahol egy kalkulátor számolja ki nekünk az adott alapanyag tápértékét (érdemes több oldalon is megnézni az adott élelmiszert, hátha valahol fals adat szerepel). Közös bennük az, hogy a különböző élelmiszerek tápanyagtartalmát (energia, szénhidrát, fehérje, zsír) adják meg, 100 g súlyra vonatkozóan.

Általános elv, hogy nem kell számolni a húsok, sajtok, zsiradékok szénhidráttartalmát, valamint azokét a zöldségekét, amelyek 100 grammja 5 g szénhidrátnál kevesebbet tartalmaz (persze, ha nagy mennyiségben fogyasztjuk, akkor már számolni kell vele, paradicsomot se együnk kilószámra).

Például 100 g alma 7 g szénhidrátot tartalmaz, így ha uzsonnára 20 g szénhidrátot ehetünk, akkor ez 300 g almának felel meg. A gyümölcsöknél, kenyérféléknél, szendvicseknél, tehát általában a kisétkezéseknél viszonylag könnyű a dolgunk, hiszen csak egy-két összetevőjét kell számolnunk az ételnek. Főétkezéseknél azonban általában főtt ételt eszünk, amelynek jóval több alkotórésze lehet. Sokszor ráadásul nem is otthon, hanem a munkahelyünkön ebédelünk, étteremben étkezünk vagy házhozszállító cégtől rendelünk. Ezeknek az ételeknek az adagolása is nehezebb, gondoljuk csak például egy levesre. Erre a problémára én azt a megoldást találtam ki – legalábbis azokhoz az ételekhez, amiket én készítek el magamnak –, hogy az étel minden beszámítandó alapanyagát lemértem, majd az elkészült étel súlyát is (mérjük le azt az edényt, amiben főni/sülni fog az étel, majd ha készen van, ismét mérjük le – a már elkészült étellel együtt –, és vonjuk ki az eredményből az edény súlyát). Az összetevők szénhidráttartalmát összeadom, majd ezt elosztom az étel súlyával, és megszorzom százzal (például, ha a rakott burgonyánk összes szénhidráttartalma 250 g, a teljes súly pedig 1750 g, akkor 100 g rakott burgonya szénhidráttartalma: (250/1750)*100=14 g). Ezzel a módszerrel pontosan tudom, hogy az adott étel 100 grammjában hány g szénhidrát van. Természetesen nem kell minden egyes alkalommal ennyit vesződni, elég, ha egyszer kiszámoljuk az étel tápanyagtartalmát ezzel a módszerrel, utána – ezekkel az arányokkal készítve – mindig tudni fogjuk, hogy a rakott krumpli 100 grammjában mennyi a szénhidrát.

Egyszerűbb, de kevésbé pontos módszer, ha az elkészült ételt pl. négyfelé osztjuk, és akkor az összes szénhidráttartalmat is néggyel kell elosztanunk (az előbbi példánál maradva, így ¼ rész rakott burgonya 250/4=62.5 g szénhidrátot tartalmaz). Én mindent mérleggel szoktam mérni, ha tehetem, számomra ez vált be. Természetesen egy idő után kialakul egy szemmérték is – kifejezetten jól jön éttermi vagy más külső étkezésnél –, de ezt érdemes néha felülvizsgálni mérleggel. Ha az elején jól begyakoroljuk ezeket a módszereket, később már szinte ösztönösen érezhetjük, hogy mennyi inzulinra van szükségünk egy adott ételhez, ami nagyon hasznos, és szabadságot ad akkor is, ha étterembe járunk vagy éppen nincs lehetőségünk a méregetésre.